A második nagy gazdasági recesszió, amelyik 2007-ben köszöntött először az Egyesült Államokra, aztán a világra, valójában egy évtizeddel előbb kezdődött. Személyes interjúk tömegével lehet bizonyítani, hogy az USA-ban az órabér 1982-84-es dollárértékkel számítva (vagyis az inflációs áremelkedést leszámítva) az 1990-es 7,91-es órabérről 2010-re 8,91-re emelkedett, vagyis húsz év alatt 12,6 %-kal, vagyis kevesebb, mint egy százalékkal évente.

Ugyanezen évek alatt a termelékenység az 1990ben mért 69-es mutatója 2010-re 111-re, 160,8 %-ra emelkedett, majdnem megduplázódott.

A munkás termelékenységének növekedése ötszörösen felülmúlta a fizetésének emelkedését.

Tudnivaló, hogy az Egyesült Államokban gyártott áruk 70 %-át az országon belül értékesítik. Jogos a kérdés, ha a többség jövedelme alig emelkedik, de hatékonyabban dolgozik, kinek adják el a gyártott árucikkeket?

Azok a befektetők, akik cégük növekvő termelékenységéből és az alacsony bérekből profitáltak, hirtelen nagy összegeket találtak a bankszámlájukon, beruháztak, még tovább növelve a termelékenységet, illetve pénzük a bankban betétként pihent.

Mindeközben a dolgozók, akiket fogyasztóknak is neveznek, azt találták, hogy keveset keresnek az elképzelt életük szükségleteihez képest és mintegy 90 %-ban hiteleket vettek fel, amit végül is a felső 10 % folyósított számukra hitelként a betéteken keresztül.

Egy pillanatig ez egy tökéletes együttélésre utalna, de ha pár percig belegondolunk, ha nincs ebben az évben 10 000 forintunk és a fizetésünk nem emelkedik, akkor honnan lesz egy év múlva a fogyasztási hitelnek megfelelő 14 000 forint a tőke és a kamat törlesztésére? Ezt végiggondolva sokan újabb hitelekhez nyúltak, jelzáloggal terhelve ingatlanukat.

Mivel a pénzügyesek sem okosabbak vagy rosszabb képességűek, mint a többi ember, ezért a befektetők által elhelyezett pénzek nem használatlanul feküdtek a bank számláján, hanem úgymond dolgozni küldték a pénzt, hiteleket folyósítva. Egyre nagyobb hiteleket bocsátottak ki egyre bizonytalanabb hitelképességű fogyasztóknak autóra, egyetemi tandíjakra, de a hitelkártyákon keresztül végül mindenre, napi szükségletre.

Az így kialakult hitelportfólió mögötti fedezet egyre bizonytalanabb lett, ezért ezeket a hiteleket csomagokba rendezve adták el befektetők és pénzügyi intézmények részére.

Visszanézve, senki sem csodálkozhat azon, hogy ez az építmény összedőlt.

Most a világ reménykedve várja, hogy az USA gazdasága beinduljon, és mindenki megelégedésére az amerikai fogyasztó fogyasszon, lehetőleg újra eladósodjon.

A fentiek alapján ez a hiú ábránd nem tud megvalósulni, az amerikai dolgozók nem fognak túlköltekezni. Így viszont a kilábalás lassúbb és gyötrelmesebb lesz.

Ha lesz egyáltalán.