A jegybankok monetáris politikai döntéshozói különösképp tartanak a deflációs nyomástól. Ennek legfőbb oka az, hogy a deflációs dinamika rendkívül veszélyes az olyan gazdaságok számára, amelyek jelentős mértékű hitelállománnyal rendelkeznek. A hitelállomány mértéke lehet nyomasztó akár az állami, akár a magán szektorban – jelenleg gyakorlatilag valamennyi fejlett gazdaság küzd ezzel a problémával. Japánban a hatalmas államadósságról szoktunk beszélni, míg Svédországban vagy Kanadában a magánszektor eladósodottsága riasztóan magas – az Egyesült Királyság pedig mindkét fronton eléggé rosszul áll – írja cikkében John J. Hardy,  a Saxo Bank igazgatója.

Jegybanki erőfeszítések a devizák leértékelésére

Egy gyenge növekedés és erős deflációs kockázat jellemezte világban a jegybankok monetáris döntéshozói úgy érzik, hogy a defláció elkerülésének és a növekedés beindításának módja az adott deviza más devizákhoz viszonyított leértékelése. Ahhoz, hogy kevésbé vonzó legyen egy deviza, , először is kamatot kell vágni mindaddig, amíg a belföldi piacon túlzott mértékű kockázatvállalás vagy hitelállomány-növekedés meg nem indul. Mi történik viszont akkor, ha a kamatlábak elérik a nullát? Néhány esetben a jegybankok masszív eszközvásárlási (mennyiségi lazítási, QE) programot indítottak el, azzal a céllal, hogy a bankrendszeren keresztül több pénzt jusson a gazdaságba. Más jegybankok a közvetlen devizapiaci intervenció mellett döntöttek, a kamatokat pedig negatív tartományba tolták – így tett a svájci nemzeti bank is, amely irányadó kamatlábát januárban a rendkívül alacsony -0,75 százalékos szintig vitte le, miután január 15-én megbukott a közvetlen piaci intervención alapuló devizagyengítés kísérlete.

Az infláció generálásának nehézségei

De mi van akkor, ha mindenki egyszerre kívánja alkalmazni az eszközvásárlást és a negatív kamatokat? Elképzelhető, hogy a devizák háborúja kereskedelmi háborúvá, majd azt követően valódi háborúkká fajul. Ennek a forgatókönyvnek a kockázata jelentős mértékben megnő, ha Kína is a devizája leértékelésének végzetes útjára lép. Kína a világ termelési központja, így egy leértékelés világszerte gigantikus deflációs hullámot indítana el. És ha Kína nem is értékeli le a jüant, akkor is valószínűsíthető, hogy a világ ebben a rendkívül alacsony kamatkörnyezetben fog tengődni, mivel rendkívül nehéz úgy inflációt generálni, hogy a nemzetközi nyersanyag-árak csökkennek, a növekedés üteme gyenge, Ázsiában pedig hatalmas kihasználatlan kapacitások állnak rendelkezésre.

A devizaháború várhatóan folytatódni fog. Gyanítható, hogy a Fed csak bizonyos pontig tudja normalizálni irányadó kamatlábait, mielőtt újra túlzottan erősödne a dollár, vagy újra lassulna a gazdaság – így a Fed is kénytelen lesz visszaszállni a devizaháborúba.

Hogyan tovább?

A legjobb megoldás az lenne, ha ismét normális szintre emelkednének az irányadó kamatlábak és átstrukturálásra kerülnének a hitelek. Kétségtelen, hogy mindez hosszú és kellemetlen recesszióval járna, mivel a túlzott mértékben eladósodott és gazdaságilag gyenge szereplők elhullanának. Viszont a válságot követően dinamikus és erőteljes fellendülés következne, elsősorban a megfelelően allokált tőkének köszönhetően. Politikai szempontból ez a legkevésbé vonzó, ezért egyben a legvalószínűtlenebb forgatókönyv.

Sokkal valószínűbb, hogy egy bizonyos ponton tanúi leszünk majd az eszközpiacok kipukkanásának, ami rendkívül kellemetlen helyzetbe hozhatja a jegybankokat. Ezen a ponton a világ politikusai átveszik az irányítást a jegybankoktól, és hatalmas fiskális élénkítő csomagokat látunk, a pénznyomtatás elszabadul, a keresletet pedig állami finanszírozású projektek erősítik. Mindez először valószínűleg Abe kormányzása alatt Japánban fog bekövetkezni.

A cikk John J. Hardy, a Saxo Bank A/S devizapiaci stratégiai igazgatójának írása alapján készült.