Mi a közös a következő dátumokban: 1853, 1906, 1929, 1969, 1999? Az, hogy ekkor érték el a csúcsaikat a legnagyobb, generációs hatású részvénypiaci buborékok az Egyesült Államokban. Azok a befektetők, akik ekkor vettek bele a papírokba, szörnyű hozamokat értek el a következő 30 évben. Egy új jelentés szerint pedig ismét egy ilyen szakaszhoz közeledünk – írja a MarketWatch.

Katasztrofális optimizmus

A Smithers & Co. elnöke, Andrew Smithers nevével jegyzett kutatás több különböző kulcstényező figyelembevételével azt állapította meg, hogy jelenleg a részvények hozzávetőleg 80 százalékosan vannak felülértékelve. A fenti öt dátum esetében az tapasztalható, hogy akkoriban a papírok legalább 50 százalékkal voltak felülértékelve (1802-től lehet követni az adatokat). Ami azonban igazán ijesztő, hogy csupán két alkalommal, 1929-ben és 1999-ben volt magasabb az arány, mint most.

Smithers olyan tényezőket vett figyelembe kutatása során, mint a buborékok kipukkadása utáni 30 éves hozamok, illetve összevetette az amerikai részvényárfolyamokat 1900-től az úgynevezett Tobin-féle q mutató alapján. A rátát, amely a Nobel-díjas közgazdász, James Tobin nevéhez fűződik, gyakran alkalmazzák értékeltségi mutatóként, és lényegében azt jelzi, hogy a részvénypiac vajon alul- vagy felülértékelt-e a teljes újraelőállítási költséghez képest. A két tényező pedig együtt jár, ugyanis 100 éve semmi sem tudta olyan jól előre jelezni a 30 éves hozamokat, mint a q ráta és a részvénypiacok összevetése.

Nincs megállás

Smithers ráadásul amellett érvel, hogy a jelenlegi buborék tovább dagad a jövőben, és ennek alapvetően két oka van. Az egyik az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed eszközvásárlási programja (QE), a másik pedig a vállalati vásárlások. Míg az első esetben a Fed abban reménykedik, hogy a hatalmas likvid tőke, amelyet a piacokba pumpál, végül a reálgazdaságban köt ki a pénzügyi piacok túlhevítése helyett. A második esetben a vállalatok hatalmas hiteleket vesznek fel, hogy visszavásárolják a részvényeiket.

A jéghegyek

A nagy kérdés, hogy mégis hol találunk olyan „jéghegyeket”, amelyek feltartóztathatják a jelenlegi ralit. Smithers szerint az egyik ilyen „jéghegy”, hogy a Fed elzárja a pénzcsapot. Smithers és mások kutatásai ugyanis azt bizonyítják, hogy 2009 óta a részvénypiaci felívelés szinte tökéletesen leköveti a gyorsan növekvő pénzkínálatot.

Emellett a vállalatok is leállhatnak a hitelfelvétellel és a saját részvényeik felvásárlásával. A duzzadó vállalati mérlegek ugyanis azt tükrözik, hogy a társaságok egyre nagyobb mértékben vannak eladósodva. Ahhoz pedig, hogy folytassák a visszavásárlásokat, még több hitelt kell majd felvenniük.

A harmadik lehetőség egy, az 1970-eshez hasonló stagfláció bekövetkezte lehetne az amerikai gazdaságban, amikor is a magas infláció mellé lassú gazdasági növekedés vagy akár recesszió társul (illetve magas munkanélküliség). Mivel Smithers meglátása szerint az USA termelékenységének növekedése már évek óta csupán igen lassú, nem kizárt, hogy egy ilyen lassú növekedési ütem lefektetheti az alapot a magas inflációnak és kamatlábaknak, illetve a gyenge gazdasági teljesítménynek. Bárhogy is lesz, egy ilyen rendkívül rossz makrogazdasági környezetben jelentősen visszaesne a befektetők bizalma – és ezzel együtt csökkennének az árfolyamok is.

A tanulmány jelentősége valószínűleg nem abban rejlik – jegyzi meg a MarketWatch publicistája –, hogy előre akarná jelezni a következő évek trendjeit, hanem éppen abban, hogy egy alapvetőbb problémára hívja fel a figyelmet. Mégpedig arra, hogy a befektetők sokszor elfelejtik a történelem tanításait, és azt gondolják, húsz éves távlatokból megjósolhatják a jövőt. Vagyis mielőtt bárki fejest kívánna ugrani az aktuális részvénypiaci szárnyalásba, érdemes átgondolnia, mit is üzen nekünk a múlt.