Az USA és a világ átjutott a költségvetési szakadékon, és egy újabb sziklafallal nézünk szembe. A sors – sajnos – valószínűleg egy soha véget nem érő sziklasorozatot tartogat a gazdaság és a kormányzatok számára. Az USA-nak hamarosan meg kell küzdenie az adósságplafon felemelésének szükségességével, és februárig újra kell tárgyalniuk az amerikai költségvetést, ezzel újranyitják a feloldatlan konfliktusokat és ismételten beleütköznek a fiskális sziklákba vagy szakadékokba.

Ez idő szerint nincs mit ünnepelni, ez egy szomorú pillanat. A kongresszus republikánusai újra demonstrálták, mennyire képesek megtörni és megbénítani kormányukat és szélsőségességükkel mennyire sebezhetővé vált a többség.

A költségvetési szakadékot így is az utolsó pillanatban, szilveszter éjszakáján 2 órakor kerülték el, alig néhány kérdés megoldásával. Messze nem volt tökéletes, és alig használható. Kompromisszum volt amelyek lényegük szerint tökéletlenek. Senki sem akarta az egész döntést, csupán egyensúlyoztak a rossz és a jó részek között, távolabbra nézve a széthúzás felett.

Amikor a megoldást híre szétterjedt, sokan az amerikai közmondást idézték: Ne hagyd, hogy a tökéletes a jónak ellenségévé váljon! Így a kifárasztás áldozatává vált a lelkiismeretesség.

Az üzleti világ a politikai visszaélésként éli meg a felfüggesztett helyzetet. Nem volt nagy alku, csak egy irigy belenyugvás. A nagy megállapodás lehetősége elszállt, a kormányzás alapvető lehetősége csikorogva megállt.

Az amerikai politikai elit átcsúszott a kompromisszumok művészetétől arra a pályára, ahol az ígéretekhez történő ragaszkodás nevetségessé válik. ( A fiskális szakadék megoldásának megszavazásánál ugyanis számos republikánus olyan adóemelést szavazott meg, amelyekkel évtizedek óta szemben álltak, nagy elégedetlenségek közepette.)

A változás elsősorban a republikánusok körében ment végbe, a kisebbségi párt felelősségéért és előjogaiért küzdöttek, és szorongtak, hogy elvesztik történelmileg megalapozott hatalmukat olyan , korábban marginálisnak tartott csoportok növekvő befolyása miatt, mint a nők vagy a bevándorlók.

A korábbi republikánus követelések mindegyikéhez bárki saját véleménye szerint viszonyulhat:

Kisebb szövetségi kormányzatot! Nincsenek kontroll alatt a szövetségi kiadások! Több jogot a tagállamoknak! Védjük meg a házasság intézményét! Állítsák meg a családtervezést!

Azonban de csak a vak vagy a reménytelenül tudatlan ember nem ismeri fel a közös szálat, amely mozgatja a követeléseket: félelem a jövőtől, amelyben a jövedelem, a gazdagság és a kulturális egyenlőtlenségek és a tradicionális hatalmi struktúrák feloldódnak.

Az ország adóssága és fizetőképessége iránt valósak és jogosak az aggodalmak, de az igazi nehézség a ki nem mondott érvek közötti súrlódásokban vannak. A fáradt és megkopott elfogadók és döntéshozók érveit egy újfajta rúzzsal akarták eltakarni. Méltán Resistance Red a neve.

Az üzleti szféra a költségvetési szakadék elkerülésének hírére, az ünnep miatt első pillanatban lelkesen reagált, megugrottak a részvények és a tőzsdei áruk ára is emelkedett. Azóta mindenki elolvashatta, hogy valós megoldás nem született, azonban a problémát áttolták az új szenátus idejére. Így a későbbi –kijózanodott – következtetés az elszomorító valósággal való szembenézést hozta: csökkenést mindenütt.