A válságkezelés hovatovább farkát kergető kutyára hasonlít, azzal a furcsa különbséggel, hogy a cél minden körbefutással messzebb kerül. A Párizstól Athénig utcára vonuló, tüntető és sztrájkoló tíz- és százezrek azt üzenik: ez nem mehet tovább. Pedig nem volt ez mindig így. Ugyanazt, amit ma válságkezelő kényszerűségnek tart a közhiedelem, évtizedek óta tűrik az emberek szerte a fejlett világban.

Sok oka volt ennek. Fokozatosan csökkent, majd megszűnt a kelet-európai szocializmus mint elosztási modell versenye. Ezért a munkáltatók és a kormányok már nem érezték szükségét annyit kedveskedni a dolgozóknak, mint régebben. Műszaki-technológiai váltás is volt, és beindult a globalizáció. A fejlett országokban felértékelődött a tudás és a vállalatvezetés mint szakma. Az addig százezreknek, millióknak tisztes megélhetést adó betanított és segédmunkákat viszont jórészt az olcsóbb bérű ázsiai országokba exportálták. Egész iparágak vagy legalábbis azok összeszerelő részlegei tűntek el

Európából, és velük együtt az erős szakszervezetek is, ugyanakkor megnőtt a tartós munkanélküliség, ami szintén nyomja a béreket. A szolgáltatások kínáltak ugyan új munkalehetőségeket, de ott a munkahelyek szétaprózottak, a szakszervezetek számára szinte elérhetetlenek, és a korábbi ipari béreknél rosszabbul fizetettek. Ugyanakkor a régi, csaknem teljes foglalkoztatásra kitalált szociális ellátórendszerek túlterheltté váltak: a segélyeknek, nyugdíjaknak hirtelen korlátot szabott a rászorultak számának gyors növekedése. Mindent egybevetve: a bérből, fizetésből és szociális járadékból élők alkupozíciói számottevően gyengültek.

Az állami költségvetések ennek folytán kialakult irányzata sem új keletű, hanem szintén a megváltozott alkupozíciók következménye. Egy példa a „mintaország” Németországból: A társasági nyereségadó az 1970-es évek vége felé 56 százalékos volt a szövetségi köztársaságban, most 15 százalékos. A KPMG adótanácsadó összesítése szerint a német vállalatok összes adóterhe – társasági nyereségadó, helyi és egyéb adók összesen – átlagosan 62,2 százalékos volt 1979-ben, és 29,4 százalékos a múlt évtized végén.

A személyi jövedelemadó felső kulcsa közben szintén 56 százalékról 42 százalékra vékonyodott. Az alsó kulcs 14 százalék a negyven évvel ezelőtti 22 százalék helyett, de az adómentes jövedelemhatárt csak az 1990-es évek végéig emelték, azóta meredeken csökkentették. A nagy jövedelműek terhe könnyebb lett, a kisebb jövedelműeké aránylag nehezebb. Ezzel együtt a személyi jövedelemadó aránya a GDP-hez képest az 1971-es 17,4 százalékról a múlt évtized végére 8,3 százalékra csökkent.

Cserébe a társadalombiztosítási járulék nőtt, de a munkáltatók által fizetendő járulékrész kulcsa 2003 óta csökken, és a járulék maximált, vagyis a szegények, illetve a szegények után arányosan többet fizetnek, mint a nagy jövedelműekre. A relatíve csökkenő bevételek pótlására a „szegények adója”, az áfa szolgál, amelyet 1968-ban vezettek be 10 százalékon a szövetségi köztársaságban. Utoljára 2007-ben emelték, 19 százalékra 16 százalékról. Aránya a GDP-hez képest az 1960-as évek végén alig 4 százalék fölött volt, 2007 óta 7-7,5 százalék között alakult.

Az osztozkodás átalakítása a bérből-fizetésből élők, vagyis a fogyasztók rovására persze nem csak német, hanem világjelenség. A KPMG összesítése szerint a vállalatok átlagos adóterhe az elmúlt évtizedben a profit 25,51 százalékára csökkent világátlagban 32,69 százalékról, az OECD-országokban 26,3 százalékra 35 százalékról, az EU-ban 23,22 százalékra 34,12 százalékról, miközben a lakosság szegényebb részének adóterhe elsősorban a közvetett adók – áfa és más fogyasztási adók – emelése miatt értelemszerűen nőtt.

Így aztán például az Egyesült Államokban 1979-ben a lakosság felső egy százalékának jutott az összjövedelem 8 százaléka adó után, és ez az arány a múlt évtized végére 17 százalékra nőtt. Nagy-Britanniában hasonló arányról 14 százalékra, és még hagyományosan igazságosabb országokban – mint Finnországban, Svédországban, Norvégiában – is 4 százalékról 7-8 százalékra nőtt a lakosság felső egy százalékának részesedése. Mindez tűrhető volt addig, amíg a gazdaság nőtt. Addig csupán a gazdagok egyszer csak gyorsabban gazdagodtak, a szegényebbek meg a korábbinál lassabban. A válság azonban megváltoztatta a képletet: ugyane körülmények és költségvetési módszerek miatt a gazdagok helyzete még javul, a többségé azonban már romlik. Ezért van, hogy a lakossági fogyasztás stagnál vagy csökken, és vele esik a GDP, amitől a válságkezelés esélye fogy.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) az őszi elemzéseiben hosszú fejezetet szánt e problémának. Következtetése: a régi módszerek növelik a bajt. Az IMF szerint a helyes válságkezelésben a szociális kiadásokat legalább szinten kell tartani, legföljebb a célzottságukat kell javítani, és a közösségi bevételeket kell növelni, de nem a közvetett adók – például az áfa – emeléséből, hanem a közvetlen adók – például a jövedelemadó – arányának és progresszivitásának növelésével.

Az IMF mostani közgyűlését megnyitva a szervezet vezérigazgatója, Christine Lagarde ezt mondta: „Az IMF legutóbbi kutatásaiból kiderül, hogy minél kisebb az egyenlőtlenség, annál jobb a makrogazdasági egyensúly és annál fenntarthatóbb a növekedés. A költségvetési politika számára ez a kiigazítás terhének méltányos elosztását, a gyengébbek védelmét jelenti”. Ha már az „első számú közellenség”, az IMF is azt mondja, amit az – ellene is – tüntetők, ideje fontolóra venni.