Döbbenetes számok - Igazán nagy a baj

| szerző: | olvasási idő: kb. 3 perc

Miközben úgy tűnik, 2014-ben az egyenlőtlenség az egyik legfőbb kérdés a világgazdaságban, viszonylag kevés előrelépés látszik az ügyben, hogy miként lehetne kialakítani egy olyan növekedési modellt, amely széles társadalmi körben is érezteti a hatását. Emellett komoly viták folynak arról, hogy a növekedésösztönző fiskális és monetáris politikák milyen mértékben képesek hatni a reálgazdaságra, illetve az általános életszínvonalra. Egy amerikai agytröszt, az Economic Policy Institute (EPI) nemrég egy átfogó tanulmányt tett közzé, amelyben az elmúlt évtizedekben látványosan megugró amerikai egyenlőtlenséget vizsgálja.

Általánosságban elmondható, hogy bár napjainkban az egyenlőtlenség és a középosztály életszínvonala, amellett, hogy a média egyik legfőbb vizsgálati tárgyát képezi, szilárd helyet foglal el a politikai közbeszédben. A tanulmány azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérdést sajnos sok esetben csupán „elvont fogalomként” tárgyalják, ami így megnehezíti a konkrét cselekvést.

A szerzők egyik kiindulási pontja, hogy az elmúlt évtizedekben, az USA-ban a jövedelmi egyenlőtlenség elsősorban abból eredt, hogy egyre nagyobb ék verődött az általános produktivitás, illetve a bérek közé. Miközben ugyanis a második világháborút követő három évtizedben az órabérek nagyjából lekövették a gazdasági produktivitást, addig azóta (egy rövid időszakot leszámítva az 1990-es évek végén), a többség bérezése egyre inkább lemarad az általános termelékenység mögött.

Több munkáért kevesebb bér

Bár 1979 és 2013 között a termelőképesség 64,9 százalékkal emelkedett, a privát szektorban dolgozók 80 százalékának órabére mindössze 8,2 százalékkal nőtt. Vagyis a produktivitás nyolcszor olyan gyorsan bővült, mint egy átlagos munkás fizetése. Ezzel szemben 1948 és 1979 között a termelékenység 108 százalékkal nőtt, míg az órabérek közel 93 százalékkal. A medián órabérek 1979 és 2013 között csupán 0,2 százalékkal emelkedtek összesen, de a 2000 és 2013 közti időszakban a többség fizetése vagy csökkent, vagy stagnált.

A produktivitás és a tipikus bérek változása 1948 és 2013 között. Forrás: Economic Policy Institute

További érdekesség, hogy bár a kisebb keresetűek esetében a nők és a férfiak órabérei egyre inkább közelítenek egymáshoz (a nők a férfiak fizetésének 91,8 százalékát vihetik haza), addig a vagyonosabb csoportok esetekben jóval nagyobb a különbség. A kifejezetten magas jövedelmű rétegeknél a nők mindössze 76,1 százalékát keresik a férfiak bérének.

Emellett a diplomások sem jártak túl jól a millennium óta. Míg általánosan elmondható, hogy a főiskolai végzettséggel rendelkezők többsége minimális béremelkedést érezhetett 2000 óta, a kezdő fizetések kifejezetten visszaestek. A 2000-es szintekhez képest a nők körében 8,1, míg a férfiaknál 6,7 százalékos volt a csökkenés.

Ki profitált a növekedésből?

Felmerül tehát a kérdés, hogy ha az átlag amerikai pénztárcája igen keveset érzett meg a produktivitás növekedéséből, akkor az utolsó generációból mégis ki részesedett a termelékenység bővüléséből? A tanulmány azt is kimutatta, hogy a vagyonosabb rétegek jelentős része sem könyvelhetett el sokkal többet évi 1 százalékos órabér emelkedésnél az 1979 óta eltelt időszakban.

A válasz röviden annyi, hogy a növekedés a szupergazdagoknál csapódott le. Vagyis statisztikailag azoknál, akik abba a körbe tartoznak, akiknek a fizetése meghaladja a 95 százalékos percentilist (akik többet keresnek a dolgozók több mint 95 százalékánál).

A munkabérek változása jövedelmi csoportok szerint Forrás: Economic Policy Institute

A felső 90 százalék éves fizetése ugyanis 16,7 százalékkal emelkedett 1979 és 2007 között. Ha azonban a recessziós időszakot is számításba vesszük, akkor sem panaszkodhatnak. Az 1979 és 2012 közti időszakban az éves bérnövekedése 17,1 százalékos volt.

Még durvább a szám, ha csupán a felső 1 százalékot vizsgáljuk. A valóban szupergazdagok fizetése 156,2 százalékkal nőtt 1979 és 2007 között, vagyis tízszer akkora mértékben, mint az alsó 90 százaléknak. A 2008-as pénzügyi válság és az azt követő visszaesés az ő pénztárcájukat sem érintette igazán. A legfelső 1 százalék bére ugyanis 153,6 százalékkal ugrott meg 1979 és 2012 között. Az pedig már igazán abszurdnak hat, hogy a válság éveit is magában foglaló említett időszakban az igazán csúcson lévő 0,1 százalék fizetése 337 százalékkal emelkedett.

A vezérek kaszáltak

Az EPI egy másik friss tanulmányában azt is kimutatta, hogy pontosan milyen eltérés figyelhető meg a vállalatok vezérigazgatói (CEO) és az átlagos amerikai munkások bérei között.

Csak tavaly az átlagos vezérigazgatói fizetés 15,2 millió dollár volt a 350 legnagyobb amerikai vállalatnál. Azonban 1978 és 2013 között (inflációtól megtisztítva) 937 százalékos volt a bérnövekedés. Ez messze meghaladta mind a részvénypiaci emelkedést, mind pedig az ehhez képest siralmas 10,2 százalékos bővülést, amit egy tipikus munkás fizetésénél mérhettünk ebben az időszakban.

A vezérigazgatói fizetések és az S&P 500 index alakulása Forrás: Economic Policy Institute

Ha összevetjük, hogy arányaiban hogyan alakultak az átlagos munkások és a cégvezetők fizetései, elég döbbenetes számokat kapunk. Míg 1965-ben 20:1-hez volt az arány, és még 1978-ban is csupán 29,9:1-hez, addig 1995-re már 122,6:1-hez. A csúcs 2000-ben volt, amikor a szám 384,4:1-hez volt. Ez 2013-ra visszaesett (295,9:1-hez), de még így is bőven magasabb volt, mint az 1960-as és ez 1990-es évek közti időszakban.

Rendszerszintű kockázatok

A dolgozat egyik kiemelkedő következtetése, hogy a jövedelemkülönbségek extrém mértékű emelkedése, amely a többség órabérének stagnálásából fakad, erőteljesen fenyegeti a jövőbeni makrogazdasági növekedést. A probléma ugyanis abban rejlik – és ez sújtja az amerikai gazdaságot 2007 óta –, hogy az aggregált kereslet igen alacsony a potenciális kínálathoz képest. Ha pedig az újraelosztás kifejezetten a legfelső csoportoknak kedvez, akkor az tovább rontja a helyzetet, ugyanis úgy tűnik, a leggazdagabb amerikaiak a jövedelmük egyre nagyobb hányadát takarítják meg, ahelyett, hogy elköltenék.

A hosszú távú növekedést leíró adatok pedig azt bizonyítják, hogy a növekvő egyenlőtlenség a legjobb esetben is csak semleges hatással volt az átfogó gazdasági növekedésre. A szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy az aggregált kereslet krónikus hiányából fakadó hosszú távú stagnálásra egy széles alapokon nyugvó béremelkedés lehetne a megoldás. Ez ugyanis csökkentené a kihasználatlan forrásokat, és közép-, illetve hosszútávon erős alapja lehetne az általános növekedésnek.

A monetáris félreértés

A fejlett országok jegybankárainak és közgazdászainak igen tekintélyes része úgy véli, hogy amennyiben a központi bankok rendkívül alacsony szintre viszik le a kamatokat (és ott is tartják azokat), akkor ez önmagában fel tudja pörgetni a keresletet. Évtizedes tapasztalat ugyanis, hogy a napjainkban is érzékelhető deflációs nyomás lefelé ható spirálként nehezedik az aggregált keresletre.

A FED épülete

A tanulmány ezzel szemben amellett érvel, hogy egyedül monetáris eszközökkel nem oldható meg ez a probléma. A legnagyobb nyomást ugyanis a növekvő jövedelemegyenlőtlenség jelenti a keresletre. Abból kell kiindulnunk ugyanis, hogy amennyiben a bérek növekedésének túlnyomó részét a társadalom leggazdagabb töredéke fölözi le, akkor ez jóval kevésbé fog megjelenni a fogyasztásban. Ezen csoport esetében ugyanis bizonyítottan sokkal magasabb a megtakarítási hajlandóság, mint az alacsonyabb jövedelműek körében.

Megoldási lehetőségek

Miközben a szerzők felhívják rá a figyelmet, hogy további kutatásokra van szükség az egyenlőtlenség és a gazdasági növekedés összefüggéseivel kapcsolatban, javasolnak néhány megoldást az alacsony bérekből fakadó problémákra.

Mivel a kiindulási pont az, hogy növelni kell az általános életszínvonalat, a tanulmány elsősorban szociális jellegű intézkedésekre helyezi a hangsúlyt. A megoldási javaslatok között szerepel a szövetségi minimálbér felemelése, a szociális biztonsági hálók, illetve munkások jogainak megerősítése, vagy a túlóratörvények szigorú kikényszerítése.

A legfontosabb azonban az, hogy a teljes foglalkoztatottság és a fair bérek ügye prioritást élvezzen a tárgyalandó kérdések között.

Ezt olvasta már?

Megugrott a csődvédelmi kérelmek száma »