No para... valami mindig történik!

| olvasási idő: kb. 1 perc

Egy magán pénzügyi cégnél dolgozom. Ahogyan az máshol is lenni szokott, itt is tartanak időnként összejövetelt a szektor cégeinek. Természetesen ennek alkalmából nagyon elegáns helyet választanak minden évben, így idén is egy jó nevű budai helyszín adott otthont a rendezvénynek.

Már maga a hely is megköveteli az elegáns megjelenést, mondhatni ilyenkor mindenki gyönyörű. Nagyon jó alkalom ez a szakma képviselőinek a találkozásra, közös bulizásra. Az én cégem is felvonult, velem együtt.

Vannak, akik imádják az ilyen eseményeket, sajnos rám nem jellemző ez a fesztelen, felszabadult viselkedés ilyenkor. Már megérkezésemkor éreztem, hogy valami történni fog körülöttem, ha nem próbálok kicsit ellazulni, akár még rosszul is elsülhet számomra ez a fennkölt esemény.

Késve érkeztem, leparkoltam egy olyan garázsban, ahol még sosem jártam, így mivel nő vagyok, körülbelül fél órába telt, amíg megtaláltam a kijáratot. Persze mire betaláltam, már javában zajlott a program, egyből el is navigáltak a bejárat mellett található ruhatárba. És ekkor történt meg velem az, ami talán tini lányoknál mókás, idősebb korban azonban már akár szánalmasnak is nevezhető.

Próbáltam nagyon ellazulni, így amikor a ruhatáros elkérte tőlem a kabátomat, rendkívül laza mozdulattal letettem a táskámat a mellettem lévő polcra. A gond csak az volt, hogy amit én polcnak néztem, az egy lépcső korlátja volt, és amilyen lazán odahelyeztem, ugyanolyan lazán zuhant a táskám két szintet a mélybe. Hatalmas puffanással érkezett a földre, én pedig föntről, a korlát tetején áthajolva néztem utána. Lentről pedig fölfelé figyeltek a pincérek, mivel ahova a táskám esett, az egy bár kellős közepe volt.

Persze nem mindegyik divatos női táska rendelkezik zippzárral, természetesen az enyém sem, így az összes hülyébbnél-hülyébb cucc, ami csak egy női táskában lehet, kiesve hevert a bár padlóján. Én kényszeredetten nevetgéltem, a pincérek viszont valami miatt nem tartották annyira viccesnek a jelenetet, ezért hát egyből felajánlottam, hogy hagyjanak mindent úgy, ahogy van, (főleg mivel marha ciki volt látni a dezodoromtól kezdve az összes személyes marhaságomat a földön heverni) én majd összeszedek mindent. Végül ők kotorták vissza a tartalmat a táskámba, én pedig - gondolom paprika vörös ábrázattal – átvettem tőlük.

Valószínűleg az ilyen eset csak olyannal történik meg, aki előre reszket attól, hogy képtelen kellően ellazulni. Én, részemről nagyon nehezen érzem magaménak ilyenkor a terepet. Mindenesetre, ahogy telt az idő, és szabadulni tudtam attól az érzéstől, hogy mennyire ciki volt ez a helyzet, lassan annyira mókásnak találtam a belépőmet, hogy egész este nevettem.

Gondolom minden feszengős ember addig paráztatja magát, amíg óhatatlanul ilyen szituációba kerül. Ami aztán a későbbiekben csak a javára válik, lásd az én esetemet. Innentől kezdve rendkívül felszabadulttá váltam egész éjszakára.