Kapcsolati szereposztás

| szerző: | olvasási idő: kb. 2 perc

Ki ne ismerné azt a mondatot, amit a nők szoktak kiejteni a szájukon, miszerint „ezt én nem tudom, hogyan működik, nálunk mindig a férjem csinálja.”

Vannak kapcsolatok, amelyekben a szerepek tényleg nagyon egyértelműen le vannak osztva, és valószínűleg olyanok is léteznek, ahol nem ilyen élesen határolódnak el, mivel mindkét fél hasonló képességekkel rendelkezik. Én speciel, egy nagyon klasszikus leosztású párkapcsolatban tengetem immáron 16 éve az életem. Persze némi korkülönbség is adódik köztünk, ami még inkább lehetőséget ad a klasszikus szerepek elsajátítására, így hát egyértelműen azok közé a nők közé tartozom, akik a TV távirányító értelmezésére is képtelenek.

Rendkívül hülyének tud nézni ilyenkor a férjem, amit persze nem bánok, hiszen tudom, ez kell neki, ilyenkor nő minden férfi egója. Ha nem kényszerülünk rá dolgokra, mert van más, aki megoldja helyettünk, akkor meg minek erőlködjünk. Ő imádja kapcsolgatni a TV-t, és folyton kísérletezni vele, engem pedig ez egyáltalán nem érdekel.  Hozzáteszem, mindent simán elhiszek neki, sokszor végig sem gondolom, mekkora marhaság (ráadásul simán felültet) amit mond, de mivel ezekhez a dolgokhoz úgy is Ő ért, én nem, miért ne.

Nemrég pont telefonon beszéltünk egymással, miközben becsöngött a telefonom, és a lányom osztálytársának a mamája hívott. Mondom neki a telefonba, hogy hív a Szofi mamája, mire közli, hogy őt is épp most hívja. Letettük, beszéltem a mamával, majd izgatottan meséltem a kollégáimnak, hadd tudják meg ők is, micsoda tudással rendelkeznek ma már az okostelefonok, hiszen egyszerre tudnak két számot hívni. Mindenki, még nő társaim is – elképesztő hülyén néztek rám, nem is nagyon értették, hogyan lehet ezt bevenni. De nekem ezt a férjem mondta, aki „mindenhez” ért.

A mi „klasszikus” szereposztású párkapcsolatunkban ugyanilyen tipikus eset, a tárgyak két ára. A férjem imádja a fényképezést (hát persze, ehhez is nagyon ért) és természetesen olyan – nem olcsó – fényképezőgéppel rendelkezik, ami nem csak úgy van, hanem újra és újra fejleszthető. Van a váz vagy test, nem is tudom, ami csupasz, és folyamatosan lehet bővíteni, mindig újabb és újabb objektívvel, lencsével, kukucskálóval, és még rengeteg más kütyüvel, amit persze az évek során nekem is el kellett sajátítanom. A két ár egész pontosan azt takarja, hogy van az az ár, amibe a cucc ténylegesen került valamint van az, amelyiket nekem kell mondania. Ráadásul nekünk mindig hihetetlen szerencsénk van, a férjem egyszerűen nem is érti, hogyan lehet ekkora mákunk, hiszen szinte csak egy pillanatra került annyiba, és neki sikerült, sikerült megint és a legjobb áron – olyanon, amin szerinte lehetetlen – megszerezni az újdonságot. És ekkor már együtt örülünk, hiszen ő egymaga felkutatta, megtalálta, végigizgulta az egész procedúrát, én pedig el sem hiszem – és tényleg nem – hogyan lehetett végül a vásárlásunk ekkora sikertörténet. A végére már én is annyira elhiszem, hogy simán végigizgulom, majd élvezem a végeredményt, miközben képes vagyok arról az apró momentumról is megfelejtkezni, hogy gyakorlatilag megint csak egy számomra teljesen fölösleges darabbal gyarapodtunk. Az én vásárlásaim soha nem kerülnek ennyibe, de azért belátom, hogy nálam is létezik ez a két árú történet.

Én valóban leárazáskor vásárolok, amikor szuper darabokhoz tudok hozzájutni tényleg hihetetlen áron, szinte nevetségesen olcsón, mégsem bírom a tényleges összeget benyögni neki, muszáj kevesebbet mondanom. Ez már belém ívódott. A másik lehetőség, hogy meg sem mutatom, úgy sem veszi észre, ha mégis, akkor pedig nem is értem miért nem emlékszik, hiszen ezt a múltkor a Magdi mamától kaptam. Kicsit szerencsétlen, hogy már a kiskamasz lányom is megkérdezi a vásárlásunk után, hogy ezt most megmutatom-e a papának, ilyenkor mindig azon izgulok, hogy nem sérül e szegény azzal, hogy már ilyen korban rosszul befolyásolom a „párkapcsolati látásmódját”, de kisebb mérlegelés után többségében bemutatom az új szerzeményt. Megjegyzem a hosszas mérlegelés a férjemre is jellemző, hiszen sokszor órák vagy napok telnek el, mire bemutatja az új árut.

Szerintem sokunknak ismerősek ezek a történetek, idővel minden pár leosztja maga között a szerepeket. Ahogy halad előre egy kapcsolat, elsajátítjuk ezeket a vicces kis hazugságokat, és jó esetben tényleg együtt tudunk örülni még olyan, számunkra fölöslegesnek gondolt dolgoknak is, amikről viszont tudjuk, hogy a társunk nagyon vágyott rá. Francba, tegnap pont láttam egy csizmát 50 százalékkal leértékelve.

Ezt olvasta már?

Panaszkodunk a vezetékes internetes telefonálásra »