-->

A múlt század négy rendkívüli reklámja

| szerző: | olvasási idő: kb. 5 perc

A huszadik századból összegyűjtöttünk négy különleges, formai szempontból rendkívüli, esetleg történelmi jelentőségük nyomán meghatározó, vagy épp mai szemmel már zavarba ejtően abszurd reklámkampányt.

A pilóta, a margarin, és a „San Fransisco-i Szókratész"

1957-ben a New York-i rádiók egy fiatal feliratkészítő vakmerő próbálkozásáról vitték a hírt: Victor A. Dudley - aki bevallása szerint levelezőkurzuson sajátította el a repülés technikáját, és egy kölcsönzött permetezőgéppel gyakorolt – eldöntötte, hogy a reklámtáblák, cégérek után ezúttal az égre fog írni, mégpedig egy margarin nevét.

Első bevetésén a füstfeliratot elvétette, közönsége közül többen attól tartottak, hogy a fiú lezuhan és meghal, ennek ellenére tovább próbálkozott. A tömeg pedig egyre hízott, a rádiós szignálok mindennap hírül adták, hogy Dudley újból próbálkozik. Futótűzszerűen terjedt küldetésének híre, tízezrek követték figyelemmel, és fohászkodtak azért, hogy élve megússza a kockázatos mutatványt. Végül ötödjére kitartását siker koronázta, ott virított szürkén New York felett a margarin neve: NUCOA.

Később kiderült, hogy Dudley képzett pilóta volt, a közvéleményt sikeresen felkorbácsoló kampányba a század egyik legforradalmibb reklámszakembere, Howard Gossage vonta be, aki a második világháború alatt maga is pilóta volt, a hamvait is repülőről szórták a Drake-öböl hullámai közé. Ekkor az ellenszél felkapta a hamvakat és visszafújta, egyenesen a felesége szoknyája alá. „Na tessék! Még a halála után is próbál bejutni a bugyidba!” – konstatálta az esetet keserédes humorral az egyik szertartáson részt vevő barát.

Miután a Nucoa igazgatóságából néhányan megharagudtak rá, amiért a pilóta több alkalommal hibásan merte leírni a márka nevét, és a színjátékkal szemben is kifogásaik voltak, Gossage-ot azonnali hatállyal kirúgták.

Hamarosan megalapította saját reklámügynökségét, ami egyfajta művész-szalonná vált, ugyanis szerette magát érdekes emberekkel körülvenni. Az izgalmas beszélgetéseket a kreativitást serkentő legjobb stimulánsként tartotta számon. Barátai közt tudhatta John Steinbeck írót, az új zsurnalizmus vezéralakját, Tom Wolfe-ot, és Stan Freberg komikust is. Széles érdeklődési köre és műveltsége miatt csodálói „San Fransisco-i Szókratésznek” hívták.

Hitvallása szerint: „Reklámot készíteni nem jog, hanem megtiszteltetés. Nem az értékesítési görbéknek, hanem a közönségnek tartozunk felelősséggel.”

Igyekezett kampányaiba mindig bevonni a megcélzott réteget, aktivizálni őket, és kihasználni a médiahatványozódás törvényeit. Steve Harrison róla szóló könyve immáron magyarul is elérhető.

A kommunista kém esete az óvszerrel

Paul Baran viszonylag jómódú lengyel zsidó családban nőtt fel a Fekete-tenger melleti Nyikolavejben, apja tüdőspecialistaként dolgozott, mensevik nézetei ellenére jó kapcsolatot ápolt Leninnel és más ősbolsevikokkal is. Apja kezdetben üdvözölte a forradalmat, majd hamarosan Lengyelországba, később Németországba menekült előle.

A fiatal Paul 1925-ben Moszkvába ment, és beiratkozott az egyik közgazdasági iskolába, majd Berlinben végezte el az egyetemet. 1935-ben kénytelen volt elhagyni a Szovjetuniót, mivel képtelen volt alkalmazkodni a Sztálin alatt egyre radikalizálódó rendszerhez, és az esetleges nézeteltérésekbe is mindig keményen beleállt, hangot adott véleményének. Öntörvényű figura volt.


(Baran a bal oldali)

Berlinben egy ideig abból élt, hogy szerényebb képességű pályatársainak írta meg némi fizetség fejében  a doktori disszertációját, továbbá egy helyi reklámügynökségnél is munkát vállalt. Itt készítette el az akkoriban hírhedté vált óvszerreklámját. A hirdetésen egy sírkő állt, ezzel a felirattal: „Itt senki nem nyugszik. Apja NIMS-t használt”

A harmincas években a Harvardon helyezkedett el, a háború alatt pedig az amerikai hírszerzésnek dolgozott, mint műszaki őrmester. A katonai fegyelemhez ugyanolyan nehezen (leginkább sehogy se) alkalmazkodott, mint a sztálini szigorhoz. Általában zilált hajjal, betűretlen inggel lehetett látni, volt, hogy házipapucsban jelent meg a díszszemlén. Eljátszotta, hogy képtelen megjegyezni, hogy a feletteseit „uram”-nak kell szólítania, ezen kötelességének csak akkor tett eleget, ha a vizeldék előtt találkozott velük. 1964-ben halt meg, a professzorsága alatt válogatott szerekkel véghezvitt önpusztítása nyomán.

Frédi, van egy szál cigid? Hát persze Béni, gyorsan szívjuk el, amíg az asszony nem nézi!

A hatvanas években a Winston cigarettagyártó nem csak a Beverly Hillbillies nevű sitcom-ot, de a Frédi és Bénit is támogatta. Ennek fejében mindkét sorozat szponzorálta a terméket, és darálták le újra és újra a szlogent: „Winston tastes good, like a cigarette should" ( A winston jó ízű, mint amilyennek egy cigarettának lennie kell, de talán magyarul a "winston a cigaretta igazi íze" fordítás jobban kifejezi a jelentésmagot.)

Ezt később sokan támadták nyelvtani helytelensége miatt, igazából as-el kellett volna írni, de az ügynökség tudatos döntése volt a szabályok figyelmen kívül hagyása, hogy így még markánsabb hatást érhessenek el.

Egy szolidabb hirdetményen még csak egy hőmérő szerepelt, és vele együtt a sokak agyára menő jelmondat, majd a támogatás fejében előbb a Hillbillies szereplői gyújtottak rá a show közben, és mondták fel bárgyún a szlogent, miközben a nagymama az égő csikkel kezében köhécselt bele saját szólamába, de a két kőkorszaki szaki se kerülhette el sorsát.

Jó néhány kisfilmet gyártottak le gyermekkorunk dohányos hőseivel is. Van, hogy a kertben robotoló feleségek elől szökve gyújtanak rá sutyiban, vidáman felmondva a dagályos termékismertetőt, máskor a trafikba betérő Frédi vallja meg nikotin, és a Winston iránti szerelmét a random termékismertetőt tartó eladónak, hogy a végén még cinkosan koccintsanak is egyet a pakli cigarettákkal. Egy kisfilmben Vilmával gyújtanak rá közösen, a szlogent a férj énekli el, az öngyújtó dupla csattintásával adva meg a ritmust.

Eladni a demokráciát

Augusto Pinochet 15 éven át volt Chile diktátora. A puccs során rengeteg embert gyilkoltak meg, börtönöztek be, hurcoltak el munkatáborokba. Volt, hogy stadionokba terelt embereket végeztek ki, maga a korábbi elnök, a szocialista Allende is öngyilkosságot követett el, a később híressé vált chilei író, Roberto Bolano csak úgy tudta elkerülni a halálos ítéletet, hogy véletlenül gyermekkori barátját osztották be cellája őreként. Jóval később, 1988-ban Pinochet megadta a lehetőséget, hogy a chileiek népszavazás útján dönthessenek arról, milyen rendszerben is szeretnének a jövőben élni.

Az ellenzék mintegy 17 formációra bomló, egymással is szembenálló összessége harminc nappal a szavazás előtt kapott egy negyedórás blokkot, hogy kifejthesse nézeteit, megmutassák magukat. Elvileg a kormányerők is ugyanennyi műsoridővel rendelkeztek, persze a nap fennmaradó részében se feledkeztek el a propaganda sulykolásáról.

Igyekeztek a tábornok emberi arcát megmutatni, reklámfilmjükben a csupaszív diktátor kislányokat, néniket, indiánokat ölelget, virágkoszorúk nyakába aggatását fogadja és csecsemőket puszilgat. Gyermeki ének teszi még érzékletesebbé a képsorokat. Az egyszerű állítás nagyjából ez volt: mondj igent a vezér szeretetére.


(szimpátiatüntetés a tábornok mellett)

A különböző orgánumokban serényen lehazaárulózott, terroristázott és anarchistázott ellenzék korán sem volt egységes. Attól is tartottak, hogy a többség változástól való félelmében a diktátorra fog szavazni, akinek uralma alatt a gazdaság jobb eredményeket ért el, mint az államosításokat kezdeményező Allende elnöklete során.

A népszavazás előtt a politikai gyilkosságok, emberrablások és zsarolások is rohamosan elszaporodtak. A később tárgyalásra kerülő „No” kampányban részt vevőket is megfigyeltették, állásaikból kirúgatták őket, ismeretlenek összeverték a kisfilm szereplőit, a stábot telefonon és személyesen is többször inzultálták. A forrongó évek egyik leghírhedtebb esete egy orvos elhurcolása volt, akinek homlokába előbb horogkeresztet véstek, eljátszották kivégzését, majd a (színjátékot és kínzást is) túlélőt végül futni hagyták.

A „No” kampányában Eugenio Garcia vállalt oroszlánrészt, aki a sikeres szavazás után két évvel fel is hagyott a reklámkészítéssel. Ennek okáról így nyilatkozott: „Ha elérted azt, amit mi értünk el, milyen kihívás maradt még?”  A szavazás napján rekordmennyiségű embert sikerült aktivizálni, 7,2 millió emberből 3,96 millió szavazott úgy, hogy Pinochetnek (akit előszeretettel csúfoltak Pinokkiónak is) mennie kell. A szavazók 54,7 százaléka voksolt a demokrácia mellett.

A kisfilm debütálása is emblematikusra sikeredett. Patricio Bañados, egy képernyőtől korábban eltiltott, ám igen népszerű műsorvezető jelentette be: „Chile, közeledik a boldogság” – utalva ezzel egyúttal a később felcsendülő dalszövegre is, ami olyan fülbemászó volt, hogy állítólag a Pinochet-stáb egyes tagjai is ezt dúdolták, amikor ellenfeleik lejáratásán tanakodtak.

                

A filmben ahelyett, hogy a diktatúra rémtetteit mutatták volna be hosszan és komoran, vagy felébresztették volna a félelmet a politikai agitációval, hogy ismét szélsőbaloldali fordulatot vehet az ország (Pinochet neoliberális gazdaságpolitikát folytatott), egy szebb, élhetőbb jövőképet sikerült a kisfilmel felvillantaniuk, bizalmat ébreszteni az emberekben, hogy merjenek elszakadni a rezsim merev, paranoid légkörétől, és valami más felé nyissanak.

Később persze megszólaltak olyanok is, akiknek családtagjait elhurcolták, kivégezték, az ellenzék tagjaiból többen felidézték a diktatúra rémtetteit, és olyan külföldi sztárok is aktívan kiálltak a fordulat mellett, mint Sting, Jane Fonda, vagy Christopher Reeve. Ám a borzalmak taglalása után mindig felcsendült ez a kisfilm, éles kontrasztot alkotva az elhangzottak tartalmával.

A boldog sokszínűség között találhatunk egy-egy diktatúra-ellenes szimbólumot (kezdve a boldog, félelemmentes élettel): összeomló téglafalat, és egy királyt, akinek a fuvallat lekapja a koronát fejéről. A vége felé a koreográfia, tánc is egyre dinamikusabb, magával ragadóbb, a „No” felirat pedig változatos helyeken tűnik fel.

Szinte az egyetlen bosszankodó karakter ilyen nehézségekkel néz szembe: lekési a buszt, bezárják előtte a boltot. Ezek a probémák is jóval vonzóbbak, mint a kínzások és bebörtönzések. A végén és elején pedig ugyanaz a kéklő, zápor utáni tájban (jövő felé) sétáló férfi, és a szivárvánnyal keretezet, mindössze kétbetűs felirat. Mondj nemet a diktatúra zivataros éveire, hagyd kitisztulni az eget. Erre a szimbolikára a dalszövegben is tesznek egy konkrét utalást.

Az Egyesült Államok Chile ezen korszakában kettős szerepet játszott el: a CIA tudott Pinochet készülő összeesküvéséről, és bátorította is a puccsistákat. Később a vérengzések miatt leállították a fegyverszállítmányokat, Kissingerék néhány fogoly szabadon engedésére próbálták rábírni a tábornokot, de azért Nixon külügyminisztere sietett megjegyezni: „Mi tulajdonképpen szimpatizálunk azzal, ami itt folyik.”

Colin Powel külügyminiszter 2004-ben bocsánatot kért az USA Pinochet hatalomra segítésében játszott közvetett szerepéért, 1998-tól kezdve pedig folyamatosan hozzák nyilvánosságra az egyes erre vonatkozó aktákat.

Az egyik legvitatottabb az Orlando Leteiler, Pinochet egyik leghangosabb kritikusa elleni merénylet volt, melyet a Fehér Háztól mindössze három kilométerre követtek el. Az autóban benn égett Leteiler és az asszisztense is. A „No” stábja 1988-ban Soros György alapítványától kapott támogatást, hogy elősegíthessék Chile-ben a demokratikus fordulatot. A kampányról 2012-ben Pablo Larraín rendezett filmet.

Random Capital
Hirdetés
Lakáshitel-kalkulátor
Hirdetés
Ezt olvasta már?

Koronavírus tesztközpont nyílt Ferihegyen »