Az amerikai szocializmus vége

| szerző: | olvasási idő: kb. 2 perc

Nő az esélye annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok befejezi végre a "mennyiségi lazításnak" becézett pénzszórást.

Az európai jegybankárok a héten nem sokat dolgoztak a pénzükért: a brit jegybank és az Európai Központi Bank is szinten tartotta a kamatot. Ennél érdekesebbek a kedvező amerikai makroadatok, mert azt a várakozást erősítik, hogy a Fed már szeptemberben csökkentheti az eszközvásárlási program összegét.

Pénznyomtatás

Akár az ötéves tervek

Lassan lezárulhat tehát a QE-ként emlegetett Quantitative Easing, vagyis mennyiségi lazítás korszaka. Az egymást követő QE-ket egy idő után már úgy számozták, mint az ötéves terveket. És nem véletlen, hogy kiverték a biztosítékot a mezei befektetők körében az elmúlt években.

A QE-ről tudni kell, hogy nem konvencionális jegybanki eszköz. Ráadásul, mint annyi más a tőzsdén, japán találmány. És már a mostani válság előtt is közel évtizedes múltra tekintett vissza. Csak ugye sose figyelünk arra, amit Tokióban kitalálnak. Globális jelentőségre azonban azt követően tett szert ez a nem konvencionális jegybanki eszköz, amikor a Fed 2008-ban az első 100 milliárd dolláros kötvényvásárlással elsütötte a nagyágyút a válságkezelésben.

Éljen a Szocialista Egyesült Államok!

Kideríthetetlen, hogy bróker, elemző vagy Fed-katona száján szaladt ki először, hogy „ez szocializmus”. De ma már a tőzsdefilmeknek is elengedhetetlen kelléke az ominózus mondat. Ami már a születésekor is telitalálat volt. Annak ellenére is, hogy a Lehman Brothers csőd árnyékában még csak nem is sejtettük, milyen lavinaszerű hatása lesz a bankmentésnek. A Fed kormányzók eredetileg a kiszáradt hitelpiacokat akarták pénzzel elárasztani, vagyis a stimulus úgymond a gazdaságélénkítést szolgálta. Ám a megreccsent bankrendszerbe pumpált adódollárok, hogy, hogy nem, a tőkepiacokon landoltak.

Az úttévesztés első jele a 2009-es medvepiaci rali volt, majd néhány hónappal később a negyedéves gyorsjelentések szolgáltak újabb bizonyítékkal. A pénzügyi szektorban az alaptevékenység tovább halódott Q/Q alapon, vagyis az előző negyedévhez képest, miközben a banki nyereségek hirtelen megugrottak. De nem az élénkülő hitelezésnek köszönhetően, mert a hitelpiac tovább sivatagosodott, hanem a jelentés egyéb sorainak okán. Magyarán az államilag megtámogatott bankok beálltak spekulálni. Nem egyszerűen befektették a szabad eszközeiket, ami teljesen természetes lenne, hanem olyan lendülettel forgatták az adófizetők pénzét, mintha a tekintélyes és szolid bankházak afféle hiperspekulatív alapok lennének.

Miért káros a QE?

Néhány évi válságkezeléssel sikerült elérni, hogy a mai tőzsdén már nem igaz, hogy ami az egyiknek veszteség, az a másiknak nyereség. Befektetői mítosszá avult tehát a nullaösszegű játék jól hangzó axiómája. Már régen nem egymás ellen játszanak a kisbefektetők és a nagyhalak, s immár mit sem számít a tőkeerő.

A válság előtt joggal spekulálhattunk arra, hogy amikor a vevők és az eladók egymásnak feszülnek, akkor egy adott pozícióból sokan kiszállnak majd, amikor elfogy a letétjük. A mostani válság nyomán azonban új szereplők léptek a piacra. Zsákszámra öntik a zsetont az asztalra. Frissen nyomott készpénzt, számlára varázsolt hitelpénzt, ami jön.

Nekik semmi sem drága, mert nem a saját pénzüket költik, még csak nem is a részvényesekét, akik azért időről időre szóvá teszik, ami a szívüket nyomja. És nem is a betétesekét, akiknek az érdekeit védik a pénzügyi felügyeletek.

Az új piaci szereplők az adófizetők dollárjaiból, euróiból játszanak a tőzsdén. A játszma méreteire jellemző, hogy nem csak a mostani adófizetők pénze került a kártyaasztalra, de már a még meg sem születettek jövőben remélhető adója is.

Mi haszna volt a rengeteg pénznek?

2009 decemberében egy napilap szilveszteri mellékletébe mixeltem valami kis parkett keserédest. Az év buktájáról mindenki azt mondta, hogy alábecsülték a pénzjegynyomda kapacitását és az amerikai kormánypropaganda erejét. A piac elszáguldott mellettük, mint az orient expressz. Meg olyanokat, hogy a piacok talpra állása eljutott egy olyan szintre, amit a fundamentumok már nem támasztottak alá, s ezért úgy gondolták, belátható időn belül visszaesésnek kell következnie.

Nos, ha visszagondolunk, akkor utólag azt látjuk, hogy 2008-ban esett a piac, 2009-ben emelkedett, 2010-ben sávozott, 2011 pedig újabb nekirugaszkodásokat hozott. Majd 2011-2012 telén már az Európai Központi Bank volt a hullámfürdő felelőse. És a 2013-as év első fele is indexcsúcsoktól volt ékes, mind az öreg kontinensen, mind a tengerentúlon. Észre kell azonban venni, hogy amíg az első hullám 10 hónapos bikajellegű piacot hozott, a második már csak 8 hónapi emelkedésre volt elegendő, a harmadikból már 6 hónap után kifogyott a szusz. És akárhonnan nézzük, az látszik, hogy egyre nagyobb összegekből egyre rövidebb felíveléseket lehet finanszírozni.

A vállalatok ráfaragtak

Talán sosem tudjuk meg, hogy a javuló vállalati eredményekben közrejátszott-e valami módon a számolatlanul herdált adófizetői pénz. Valószínű, hogy nem. Vagy nem nagyon. A tőzsdecégek tavaly a költségek csökkentésével alkalmazkodtak, az idei év meg a munkavállalók számának csökkentéséről szól. Ami praktikusan bérköltség csökkenés.

Az amerikai szocializmus vége aligha lesz viharos. Ahhoz már túl régóta árazza a piac a stimulus végét.

Hirdetés
Lakáshitel-kalkulátor
Hirdetés
Ezt olvasta már?

Kiállták az EKB likviditási stressz-tesztjét a bankok »